Paray-i élmény: Orsi


Olyan volt egy napom, mint az eddigi legboldogabbnak vélt pillanatom háromszorosa

„De jó hogy hazajöttetek, mesélj milyen volt?” „Hogy éreztétek magatokat?” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel a hazaérkezőknek az itthon maradottak. Ez Paray le Monialból való hazaérkezésünk után sem volt másképpen. Úton-útfélén ismerőseim, barátaim, családtagjaim tették fel számomra ezeket az egyszerűnek hangzó, de annál nehezebb kérdéseket. Mert ezekre a legnehezebb választ adni, de tudom, hogy azok számára, akik most nem tudtak velünk utazni, mi vagyunk a híd, a közvetítő, ezért megpróbálom összeszedni, hogy mit is jelentett – személy szerint nekem – Jézus Szívének városában, Paray le Monialban eltölteni egy hetet.

Rögtön az első közös dicsőítésünk pillanatában magával ragadott a légkör. Az a megfoghatatlan érzés, hogy háromezer ember együtt dicsőíti az Istent, ujjongva tapsol és kitárt karokkal énekel a saját nyelvén, azonnal a hatalmába kerített, és már akkor tudtam, hogy az előttünk álló napok rengeteget fognak adni. De hogy ennyit, arra álmomban sem gondoltam.

A hét folyamán elhangzott előadásokból, tanúságtételekből nagyon sok értékes, a hétköznapi életet segítő gondolatot, mondatot helyeztem bele képzeletbeli tarisznyámba. Ezek közül kettőt emelnék ki, amik talán a leginkább megmaradtak, és azóta is gyakran eszembe jutnak.

Az egyik rögtön első este hangzott el egy Afrikában élő férfi tolmácsolásában, aki eddig nagyon sok keserűséget, szenvedést élt át. Mégis azt mondta: „Minden élet megérdemli, hogy örömben éljék“! Az élet minden pillanatát örömmel a szívünkben kell megélni. Szíven ütött ez a mondat, mert még sosem gondoltam bele abba, hogy a saját életünknek és mások életének is tartozunk annyival, hogy nem szenvedünk, sopánkodunk és szomorkodunk minden pillanatban, hanem örülünk és hálásak vagyunk azért, amink van.
A következő emlékezetes mondat az volt, hogy „Biztosan Isten útján járok, mert nem tudom, hogy merre tartok”. Ez a gondolat is arra bátorít, hogy nem kell kétségbe esni, ha valami nem az elképzeléseink szerint történik, vagy ha éppen kilátástalan a helyzet. Az Isten jót szeretne személy szerint mindenkinek, és Ő pontosan tudja, hogy mi a terve velünk, de ezt csak apránként mutatja meg számunkra. A vörös szőnyeget apránként tekeri ki előttünk, és a feladatunk az, hogy az éppen aktuális részre továbblépjünk.

Nagy élmény volt az önkéntes alapon működő szolgálat is, ami nagy újdonság volt számomra, aztán az önfeledt öröm, ami minden emberből áradt a szentmiséken, a dicsőítéseken, az ételosztásnál, a gyermekszolgálatok közben vagy csak a tábor területén sétálva. Az összes résztvevő közvetlen segítőkészsége, a szentségimádások a város több pontján, köztük a Jelenések kápolnájában éjjel-nappal, no és persze a csodálatos vesperások a székesegyházban mind emlékezetes pillanatok maradnak. Ezek az élmények mind-mind segítettek abban, hogy boldogsággal a szívemben térjek haza. Talán úgy tudnám leírni az érzést, hogy olyan volt egy napunk, mint az eddigi legboldogabbnak vélt pillanatunk háromszorosa. És ilyen napból volt négy teljes és két fél.

Hogy miért volt számomra ez a zarándoklat mégis más, mint a tavalyi HungaRio, vagy a három évenként megrendezésre kerülő egyházmegyei táborok, vagy akár a Madridi Ifjúsági Világtalálkozó? Mindegyiken megtapasztaltam, hogy a katolikusok is tudnak örülni, tudnak örvendezve imádkozni, tudnak elcsendesedni és lehet rájuk számítani. Megéltem, hogy az Egyház él. Mégis ez most más volt egy aprónak tűnő, de mégis nagy dologban. Az előbb felsorolt programokra a plébániánkról egyedül mentem vagy csupán hárman-négyen utaztunk, így sokkal nehezebb volt hazatérve kamatoztatni az átélteket, továbbadni az átélt örömöt. Paray le Monialba azonban sokan mentünk, együtt a plébániai közösségünk. Hihetetlen élmény volt, hogy minden generáció képviseltette magát. Most azt érzem, hogy így együtt, ha összefogunk, át tudjuk adni amit megéltünk, tudjuk hirdetni az örömöt és ez segíthet abban, hogy igazi egyházközségként építsük tovább plébániánkat. Én nagyon bízom ebben!

Fekete Orsi

vissza a beszámolóhoz >>