Paray-i élmény: Marcsi


A Jézus Szíve tisztelet központjába zarándokoltunk.
A kíváncsiság kélt föl bennem, Fekete Ági sekrestyésünk szava bátorított, aki azt mondta, hogy ott minden olyan természetes volt.

Most elsorolom, hogy mit találtam természetesnek Franciaországban:

1. A Paray-i tábor olyan volt, mint a mi csattogóvölgyi táborunk, csak ott most kb 3-4 ezren voltunk. Családok sok gyerekkel, akik néha hisztiztek, -akkor azonnal megkapták szóban a szükséges nevelést, szemükbe nézést. Estére egészségesen maszatosak voltak. Természetes volt, hogy mindegyiküknek francia nevelőnőjük van, aki egyszemélyben anyjuk is.

2. Egy reggel az utca túloldalán egy zsokéalkatú férfi ment lazán zsebre dugott kézzel a Jelenések kápolnája felé. Ott mindig ki van téve az Oltáriszentség. Felismertem benne Korzika püspökét, aki előzőleg elmesélte nekünk, hogyan lett pap. Katonai pályára lépett, pilóta volt, ejtőernyős, szép karrier előtt állt, mielőtt rátalált az igazi hivatására. Környezete nem kis megrökönyödésére belépett a Paray-i szemináriumba. Lehet, hogy mégsem kell lemondania a sikerről és a fényes jövőről, amire nemrég vágyott?

3. Természetes volt, hogy a dolgok egyszerűek. Papírpohár, műanyag evőeszköz, sokat használt tálca, sörpadok, a szálláson vaságy, jó matrac, egyszer használatos lepedő (fátyolszerű anyagból, ami egy turnust kibír).

4. Talán azt is természetesnek kell venni, hogy ekkora tömeg kezeléséhez kell a szigorúság. A szállás 9- 18 óráig zárva volt. Aki akart, a füvön sziesztázott. Aki nem tartotta be a terminust, annak adtak ugyan ebédet, de megmondták, hogy más ezért 40 percig állt sorba! Vagy a konyhásokkal kellett ebédelnie, szemben a drabális, nagyhangú konyhafőnökkel. Aki meg is jegyezte halkan a társának, hogy hát, ezekkel a külföldiekkel mennyi baj van!

Sokat lehetne még mesélni, annyira tele a szívünk.
Két mondatot kaptam ajándékba ott, amit még ki kell bontanom:
a. A büszkeségtől nagyon lehet szenvedni.
b. Ne legyél kedves, inkább legyél igaz.

Tettem egy elhatározást, hogy elviszem a Szűzanya áldását egyházközségünk egy súlyos beteg tagjának is. Őt otthonában gondozzák.
Mesterséges táplálást kap, lélegeztető készülékre szorul, bénán fekszik, teljesen tiszta tudattal. 5 gyerekes, sok unokás széparcú nagymama.
Amikor elmondtam, hogy imádkoztunk érte, sírni kezdett a meghatottságtól.Keresztet rajzoltam a homlokára, hálával fogadta.
Megmutattam neki a Jézus Szíve ikont, amelyen a Szív fehéren izzik, sugárzik. Láttam rajta, hogy tetszik neki. Aztán elmondtam neki, ami akkor épp eszembe jutott: Marika, nem hiába szenvedsz, meglásd, lesz eredménye! Szép szemei tágra nyíltak, mintha azt mondaná: úgy van,
hiszem, tudom, bízom benne.


Amit kaptunk, és amit adtunk.

1.) Aug. 16-án érkeztünk. A világegyházban aznap, és nem 20-án ünneplik Szent István királyt, nem tudom miért. A szentbeszédben elhangzott, hogy ahány nemzetből itt vagyunk, kérjük Magyarországi Szent István közbenjárását politikusainkért, vezetőinkért!
Mise végén bemutatták Gábor atyát, aki hamar feltalálva magát, ékes olasz nyelven elmondta, hogy mi a budapesti Jézus Szíve plébánia közössége vagyunk, stb. Rögtön akadt a koncelebrálók között fordítója, úgyhogy a tömeg megértette, és nagy tapsban tört ki. Kivívta a franciák szimpátiáját.
Kaptunk sok bátor, őszinte tanuságot a Szentlélek működéséről, a ráhagyatkozás gyümölcseiről.

2.) A svájci atya
Egyszer Nepálban élő keresztények közé jutott el, ahol legutoljára egy éve járt pap. A helybeliek egy évig készültek arra, hogy gyónhassanak és áldozhassanak, hatalmas örömöt élve át ezzel.
Ugyanez az atya otthon tévelygő, kereső fiatalokkal foglalkozik, tanítja nekik a szentségimádás erejét. Egyszer egy lázadó, punkos, bakancsos lány lelkileg látványos fordulaton ment át. Sugárzott az öröm és a béke az arcán. -Mit csináltál?
- Bementem a kápolnába és olyan közel mentem az Oltáriszentséghez, hogy szinte az orrommal értem!- mondta.
Ez az atya így foglalta össze a mondanivalóját: Lábmosó egyházra van szükség.

3.) Az olasz jezsuita
Előadásából megéreztem, hogy mennyit fáradoznak, kínlódnak a papjaink értünk azon, hogy továbbadják nekünk Isten üzenetét. Franciául adott elő, ült a közelében két ember, akik olykor kijavították a nyelvi hibákat. Ő mesélte, hogy mindig vágyott arra, hogy mint Szent János az utolsó vacsorán, ő is Jézus keblére hajthassa a fejét egyszer. Ezt az érzést szerette volna átélni. Képzésük része pár hónapos gyakorlati szolgálat egy kórházban. Neki egy vak, mozgássérült férfi jutott, aki nem beszélt. Etette, mosdatta, semmi reakció nem volt, úgy érezte, mintha egy bábut, vagy gépet szolgálna. A kiszabott idő letelte előtt egy nappal, épp etetés közben, egy arra menő nővérke futólag
megkérdezte: úgye az atya holnap megy vissza? Igen... A fogyatékos
megmozdult, két kezével megfogta az atya fejét és a szívére húzta.
Ahogy ezt elmondta, hogy "megfogta" az "én" "fejemet" és az "ő" két "kezével" "magához" a "szívére" most is elérzékenyült. Fölnézett az égre a szemüvege mögül, látszott, hogy küzd a ragozással, és a meghatottsággal is, mindenesetre kitört belőle, hogy ( c' est terrible!) -szörnyű ez a francia nyelv- és nagyot sóhajtott. A közönség pedig nevetett és megtapsolta.- Csak azt akartam mondani, hogy a legkisebbekben is ott van az Isten- fűzte hozzá.

4.) Francia pap az erőszakmentes kommunikációról:
A Bibliában közismert a történet: Jézus kiűzte a kufárokat a templomból.
Vannak a plébániámon ketten-hárman akik ezzel igazolva látják, hogy ők veréssel nevelik a gyerekeiket. Én ezt nem gondolom. A görög fordítás úgy is érthető, hogy Jézus kötélből ostort fonván kiűzte az állatokat a templomból, a pénzváltók asztalait pedig felforgatta...Erőszakot emberrel szemben nem alkalmazott, de erőt mutatott, használta a tekintélyét.

5.) Egy szemléletes hasonlat
A színpadon egy példával bemutatták, mi értelme van imádkozni a hazánkért. Nekik Franciaországért, nekünk Magyarországért. A könyvesboltban egy könyvet is láttam ezzel a címmel: Miért imádkozzunk Franciaországért?
Egy kis asztal volt a színpadon, abrosszal leterítve. Odajött 5-6 ember, körülállta, egyik kezükkel egy ponton megcsippentve a terítőt egyszerre felemelték egy arasznyira. Csak pár ponton emelték a terítőt, mégis az egész feljebb került! Ezzel azt akarták érzékeltetni, hogy egy-egy ember imája az egész környezetét felemeli, sok emberé a tágabb környezetet.

6.) Jean-Luc tanuságtétele
Jean-Luc, az Emmánuel Közösség egyik fő munkatársa, aki már járt Magyarországon,tartott nekünk külön egy kis előadást. A végére fájt az oldalunk a sok nevetéstől. Élénk gesztikulálással kísérte sok humorral előadott mondókáját. Ezt mondta: Rá kell hagyatkoznunk Istenre, Ő vezet bennünket. Nekünk csak ki kell nyitnunk a szánkat, megmozgatnunk a nyelvünket, de főként arra mennünk, amerre a Jóisten a piros szőnyeget gurítja a lábunk előtt. Lehet, hogy egyszerre csak fél métert látunk, de akkor is emeljük a lábunkat, és tegyük meg azt a lépést. Ne mi találjuk ki az irányt, hogy előre masírozva amerre jónak látjuk, hátrafordulva
mondjuk: gyere Jézus, erre, erre!
Legyünk olyanok, mint az ejtőernyős a magasban (itt nyomatékul felállt az asztalra). A repülőgép nyitott ajtajában, hátunkon az összecsomagolt ernyővel, bizalommal ugrani kell. Nem még egyszer szétbontva az ernyőt, megvizsgálni, hogy megvan-e minden madzag, mert akkor menthetetlenül összegabalyodik, lehetetlenné téve az ugrást.
Másnap a nagyszínpadon komoly volt. A szülei elváltak, amikor ő 19 éves volt. Az édesapja elment egy másik nővel más városba. A házasságtörés halálos bűn...Azt mondta az apjának: nem akarok nélküled a mennyországba jutni. -Hagyjál békén!-volt a válasz. Sok évig minden nap elmondott egy üdvözlégyet az édesapjáért. Amikor az édesapja halálos betegen kórházba került, vitt hozzá egy papot, és az édesanyját, akivel addig nem látták egymást. -Milyen szép vagy!- mondta a beteg. -Nem értem, hogy tudtalak elhagyni. (Anya akkor 75 éves volt.) Megbánta bűneit és békében halt meg. Naponta ima, gyakori szentségimádás gyógyít.

Mit adtunk mi?
Szolgáltunk az ebédosztásnál, mi is élveztük.
Készültünk egy kis népdalműsorral, hogy majd a nagyszínpadon elénekeljük, nem ott került rá sor, hanem az udvaron. Volt egy bohókás zenész a franciák között, aki gitározott, furulyázott, jókedvre derítette a sorbanállókat, amíg ebédre vártak. Szívesen ült a közelünkbe, fülelte a beszédünket, noteszába gyűjtötte, hogy hogy mondják magyarul a kérem, köszönöm stb szavakat. Az udvaron is ott állt előttünk, ahogy félkörbe állva rákezdtünk az "A csitári hegyek alatt"-ra. Majd folytattuk az "A jó lovas katonának"-kal. Végül a megbeszélés szerint a társaság egyik fele az "A Csitári"-t, másik fele az "A jó lovas"-t kezdte énekelni egyszerre! Látni kellett volna, ahogy zenészünk hol ide, hol oda tekintve felfogta a viccet, az arca ragyogott az örömtől. Mondhatjuk, hogy kisszámú, -voltak még páran-, de értő közönségnek énekeltünk.

Szeretettel: Marcsi

vissza a beszámolóhoz >>